"Kapitány úr, kapitány úr - süllyed a harossz!

- talán a hajó..

Hát ha jó lenne, nem süllyedne!"

Van ám baj, mégpedig rendesen.. Úgy általában.

.. mert ez az írás érintőlegesen vonatkozik bizonyos politikai irányvonalakra is – holott közismert, a Fénymúzeum eredendően nem politizál.

Tartjuk magunkat ehhez, továbbra sem politizálunk, nem lengetünk ideológiai zászlókat, és nem vagyunk hajlandóak semmilyen állásfoglalást tenni a mostanság zajló tanár-diák-kormányzat közötti  csatározások apropóján sem. Hanem kizárólagosan a reál szakismeretek – természettudományok, értékteremtő ipar és kutatás nézőpontjából kötekednénk egy kicsit. Sajnos, igazán jó okunk van erre…

A nálunknál sokkal fejlettebb országokban is vannak efféle gondok-bajok, azonban Magyarországon nagyon súlyosan negatív  a helyzet a természettudományos ismeretek témakörében. Jövőnk és jólétünk kulcsa a tudás, a tudomány – lenne, papíron.

A valós helyzet azonban az, hogy legalább másfél évszázadra visszamenőlegesen(!), komoly bajok vannak idehaza (is). A közoktatás elvárásszintje teljesen rapszodikus és szélsőséges; vagy iszonyatos mennyiségű lexikális adat bemagolását várják el az agyonszekált, állandó lelki rettegésben tartott tanulóktól olyan iskolákban, melyek leginkább egy félresikerült koncentrációs táborra emlékeztetnek, vagy – ennek ellenpéldájaként – nulla követelményrendszer keretében a nullával egyenlő szintű ismeretanyag-megszerzés lehetősége, teljes igénytelenség a meghatározó.

Az 1900-as évek környékén már elkezdődött a jelenség – a Bánki-Csonka féle porlasztóból várható giga-méretű bevételt kollektíve elbuktuk, Galamb József nem Magyarországon tervezett működő népautót, hanem az USA-ban, Henry Fordnál. A felsorolt példák, csak a jéghegy csúcsa. (termetes ám az a jéghegy, bőven van miért szégyenkeznünk!) Ezeknek a fejlesztéseknek várható hasznát, az akkori átlagmagyar társadalom zsebéből vette ki az értetlen, megalkuvó, jórészt 100%-ban nonproduktív  „tintanyaló” réteg, persze egyúttal több, későbbi generáció boldogabb jövőjét is vígan felélték.. . Ezután ráadásul, a rossz emlékű Horthy-rendszerben is túltengett a hivatalnokképzés, mindenki íróasztalhoz kívánt jutni, a korabeli nóta szerint „havi kétszáz pengő fixszel”, az egyébként meg többségében I. osztályú mérnökeink, technikusaink ötleteinek, találmányainak megvalósítására sosem volt pénz, sem pedig közakarat. Később, a kiváló kutatóinkat, tudósainkat a fasizmus üldözte, vagy tette tönkre minden szempontból. Fontosabb volt a származást ellenőrizni, mintsem a képességeket megbecsülni, végül aki tehette, lóhalálában menekült innét.. (ez ma sincs másként!)

A II. Világháború után bekövetkezett sztálinista diktatúrában számtalan buta, de megbízható káder került pozícióba, és ismételten elkezdődött a boszorkányüldözés – ezért érthető okokból, 1956-ban a kis ideig nyitott határokon át, ismét a legjobb szakembereink távoztak – immár véglegesen - Nyugatra. Maradtak ugyan nagyszerű koponyák is, de túl kevesen, és túl mellőzötten. Ismét jól kitoltunk magunkkal, a szokásos korlátoltság keretein belül, jó magyar szokás szerint..

A Kádár-rendszerben már volt a szakképzés terén némi fellendülés, de ez sem ment könnyen, és a rendszerváltáskor már megint elkezdték egyes körök szekálni, lenézni a tudóst, a mérnököt, a technikust. Hirtelen „istenné vált” a menedzser, a bróker, az összes ügyeskedő szerencselovag, aztán a már korábban is problémás közoktatásunk ismét megkezdte a reál irányultságú oktatás leépítését, és ez mindmáig létező, érzékelhető probléma. Hiszi vagy sem a Kedves Olvasó, de mindez a zsebünkre ment már akkoriban is.. L

Minderre még „rátesz egy lapáttal” az elmúlt két évtized robbanásszerű informatikai fejlődése, annak minden vadhajtásával együtt.

Ennek eredményeképpen már többnyire a legfogékonyabb korú kisiskolásokban sikerül véglegesen kiölni a saját környezetük, és a természet titkai iránti érdeklődést, nagyszerű, kiváló eredmény ez (már akinek..) – végül is a már 16 évesen totál kiégett, nihilista, tapisteló-nyomkodó kamaszból lesz a legvérmesebb konzumidióta. Gondolkodni a világ dolgain -  minek az? Kutatni, fejleszteni – minek az? Önállóság, egészséges éntudat – minek az? Az üveges tekintettel telefonnyomkodás közben aligha merül fel jobb sorsra érdemes fiataljainkban, hogy a mellettünk elcsörömpölő ócska dízelautó Bosch gyártmányú – egyébként remekbe sikerült – mechanikus adagolója hogyan működik, miért világít a LED, mitől füstöl a Szergej (aki nem ismerné: ötletes kivitelű, de kivénhedt szovjet dízel-elektromos mozdony..), és vajon az indukciós főzőlap hogyan melegíti fel az edényt, konkrét láng, és hőhatás nélkül!?

Hát itt tartunk, ezt is megértük… Konkrét, fertelmes, semmi máshoz nem fogható szekunder szégyent érzek!

Az én korosztályom kisgyerekként még megbámulta a kukásokat, az útfelbontó munkásokat, a közvilágítást javító kosaras autó személyzetét. A szülői intelmeket gyakran mellőzve, alattomosan mind közelebb és közelebb merészkedtünk az út szélén veszteglő – egyébként pusztulat büdös – szippantós Ifához, és irigykedve néztük a micisapkás, szedett-vedett öltözékű melósokat, akik a munkagödör mellett random módon letelepedve, jóízűen ebédeltek, és hozzá persze vedelték a zöld üveges Kőbányait. (jellemzően barátságos, jóindulatú emberek voltak ezek, nyugodtan odamehetett hozzájuk bárki beszélgetni, a kíváncsi gyerekeket pedig pláne kedvelték!)

No, majd ha felnőttek leszünk, mi is ezt tesszük .. (a piálás kivételével..  J  )- gondoltuk gyerekfejjel, és addig is kérdezgettük a szülőket, rokonokat, meg akit csak lehetett, hogy ez miért van így, hogyan működik, miért működik?

Voltak nagyszerű ismeretterjesztő könyvek óvodásnak, kisiskolásnak egyaránt. Nem voltak drágák, és a legtöbb könyvesboltban általában polcon tartották ezeket. Tűrhető árszínvonalon beszerezhettünk építőjátékokat, és akit gyerekként technikai érdeklődéssel áldott meg a jósorsa, előbb-utóbb biztosan megtalálta azt, amire szüksége volt. (ma már nemigen van ilyesféle könyv, ami meg mégis, az felületeskedő, tényleges ismereteket át nem adó, angolszász stílusú értéktelen képeskönyv)

Később pedig iskolai és magán-szakkörök, házi barkácsolás lehetősége segítette a kitartóbb ifjoncokat, no meg mindig akadt egy-egy olyan felnőtt ismerős vagy rokon, szomszéd a környéken, aki szakmailag „patronálta” az ifjú reménységet.. Tizenévesként extrabónuszként élték meg a magamfajták, hogy a kortárs kamaszlányok is felnéztek az ügyes barkácsolókra, ifjú műszaki tehetségekre, szó szerint népszerűek voltunk!

Most meg mi van?  Már kisgyerekek is telefont tapiznak, egész nap ijesztően debil rajzfilmeket bámulnak HD-ben a saját nagyképernyős lapostévéjükön, mert a „kedves szülőknek” derogál foglalkozni drága jó csemetéjükkel. Mi a megoldás szerintük? Kütyüt a gyereknek, addig is csendben van, nem kérdez folyton! (Komisz kérdés: kérdezzük meg eme jobb sorsra érdemes kölkök felmenőit, nagy vonalakban hogyan működik a „lapostévé”. Az esetek 99,9 százalékában nem túl bizalomgerjesztő nyökögés lesz a válasz..) Később aztán, az önzővé nevelt tinédzserek jókora része egyszerűen képtelenek kiszakadni a pénzéhes, sznob celebvilág bámulatából, a tényleges képességeket felülbíráló vagyoni orientáltságból, vagy éppen a bűnöző, lumpen rétegek felsztárolásából.

Nem tudom mi lesz ennek a vége, de túl sok jóra ne számítsunk. Már jó néhány éve konkrét szakemberhiány van, mert a „kényszerpályásokból” igazán elhivatott, büszkén alkotó-termelő polgár sohasem lesz. A többiekkel pedig már gyakran óvodás korukban – de legkésőbb az általános iskolában – annyira megutáltatják a tanulás minden formáját, hogy felnőttként inkább beül a futószalag mellé kis bigyókat éhbérért összeszerelni, vagy beprotekcióztatja magát valami hivatalba, mintsem érdemi szinten továbbképezze magát. Az aktatologatáshoz nem kell különösebb ész, a kisszámú igazán nagy lumenek meg többnyire mihamarabb külföldre távoznak. Szép kilátások, mit ne mondjak..

A természettudományoktól eltávolodottak pedig igen gyakran átemelik magukat egy párhuzamos társadalomba, és törekednek valamilyen humánszakos diplomát szerezni, hogy aztán később már „diplomásként” beülhessenek valami kényelmes irodába, a fentebb említett sorstársaiknál érezhetően jobb, bár igazából meg nem szolgált bérezésért.

Nem célom bárkit is sértegetni, politizálni továbbra sem kívánok, ezt ugyebár irányelveink is tiltják. Minden rosszindulattól mentes személyes véleményem azonban az, hogy úgy általában egy társadalom tagjainak attól még sosem jutott nagyobb szelet zsíroskenyér, mert egyesek képesek órákig értekezni a cserebogarak halhatatlanságáról, vagy kétszáz oldalas szociológiai értekezést írni a nőtlen, huzamosabb ideig munkásszálláson lakó, kizárólagosan negyven év feletti, 45-ös lábméretű segédmunkások hétvégi italozási szokásairól. Millió egy ilyen szociológiai és egyéb tanulmány születik évtizedek óta, az adófizető polgárok költségére – természetesen... De könyörgöm: Minek? És kit érdekel? Kinek jó ez? Milyen módon emeli ez a rengeteg agyalgás a nagy többség életszínvonalát? És ezt a kismillió improduktív marhaságot miért finanszírozzák a lakosság adóforintjaiból?

Ismétlem: Nem a bántás a célom, de erről ha tetszik ha nem, beszélni kell. Minél előbb, annál jobb! Még egy kiválóan működő társadalom, egy erős gazdaság sem tud XXI.-ik századi életszínvonalon eltartani ennyi sok nonproduktív humánszakost, ilyen rettenetes mennyiségű életidegen embert. Jelenleg az a réteg, melyet úgymond értelmiségnek nevezünk, ha ezekből kivonjuk a mérnököket, kutatókat, orvosokat, egyéb gyakorlati szakembereket, végül megmarad egy – jelentős létszámú - olyan miliő, mely tagjainak természettudományos és gyakorlati ismeretei a nullához konvergálnak. Ezeknek az embereknek munkájára nincs valós társadalmi igény, viszont ő sem akarnak rosszabbul élni, mint bárki más, mindemellett tolakodóan öntudatosak, gyakran kimondottan arrogánsak. Ugyanakkor, jellemzően egy villanykörtét sem képesek kicserélni, mindennapi problémáik megoldását mindig másoktól várnák el.

Ha így folytatjuk tovább, simán éhen döglünk, vagy a végtelenségig bérrabszolgák maradunk, egy végletesen lepusztított országban, darabokra szakadt társadalommal. Hát kell ez nekünk?

És most elemezzük ki a másik, szélsőségesen problémás társadalmi réteget!

A helyzet a következő:  Az egyre fejlettebb automatizálással, robotizációval szépen-lassan visszafejlődik, majd megszűnik a segédmunkások és operátorok iránti munkáltatói igény. Ez a tendencia egyre inkább jellemző, és úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Nos kérem. Hogyan és miből tartják majd el magukat azok a néptömegek, akikkel már kicsi korukban megutáltatták a tanulást éppen úgy, mint a természettudományokat, és ebből következően az értelmes, alkotó jellegű fizikai munkát?

Nézzünk szembe a makacs tényekkel, az ókor – mai szemmel vállalhatatlan – világától eltekintve, az emberiség minden eddigi hasznos vívmányát, jólétét, szellemi és anyagi felemelkedését nekik köszönhetjük:

- A szorgalmas, ügyes földműveseknek, mezőgazdászoknak, akik megtermelik az ennivalónkat.

- A tudósoknak, kutatóknak, mérnököknek és technikusoknak, akik a természet titkait felderítik, és az  így megszerzett ismereteket átültetik a mindennapi gyakorlatba, mindannyiunk jóléte céljából.

- Azoknak az orvosoknak, akik hivatásukat komolyan véve, igyekeznek minket végleg megszabadítani a különféle betegségektől, és egyéb egészségügyi problémáktól.

- Azoknak a pedagógusoknak, oktatóknak, akik a tényleges, gyakorlati tudást átadják tanítványaiknak.

- És azoknak a szakmunkásoknak, akik nélkül a mai, viszonylag kényelmes életünkről lemondhatnánk, mert egyszerre mindenhez senki nem érthet – nélkülözhetetlen specialisták ők , mindennapi problémáink megoldásához!

Kínos dolog mindez, mégis megkérdezem: Miért nem lehet a kisgyerekektől kezdve egészen a fiatal felnőttekig előnyben részesíteni a természettudományok felé orientálódásukat, az egyéniségeket leromboló tekintélyelvű, poroszos iskolarendszer helyett valódi – nem lexikális, nem bemagolt, hanem gyakorlatban is hasznosítható - tudást átadni nem csak a fizetős magánintézményekben, hanem a közoktatás rendszerén belül is?

Általános iskolákban miért kell kismillió testnevelés-óra, és miért kell a nyilvánvalóan botfülű tanulót énekórára kényszeríteni? A felesleges, időtrabló, és a megalapozatlan egoizmust elősegítő sportversenyek, a másik résztvevő letaposására-legyőzésére törekedés helyett miért is nem lehet inkább szellemi vetélkedőket rendezni a fiatalok részére? Biztos bennem van a hiba, de képtelen vagyok felfogni, mi a dicsőség abban, ha Pista kereken 3 tized másodperccel gyorsabban fut Jóskánál, vagy ha Zoli látványosan is technikásabban veri be Géza pofáját egy küzdősport-edzés keretében, mint a szintén marha agresszív Bandi?!  Józan ésszel felfoghatatlan, hogy a fiatalokat értelmetlen és haszontalan – vagy éppen aljas, primitív – teljesítmények elérésére predesztinálják már időtlen idők óta, ahelyett, hogy a szellemi vetélkedéssel egybekötött barátságos együttműködést tanítanák nekik! Szóval, merő szórakozásból – „sportból” – jól beverik egymás pofáját, de forrasztani egyik sem tud… Miért lehet példakép az ókori Spárta létfilozófiája még manapság is? Ki itt a hibás? Ki vállalja a felelősséget az életvitel-vakvágányok miatt? Talán ezek a félrevezetett kölkök? Hát biztos hogy nem! Mi, a felnőttek vagyunk hibásak ebben, hogy ezt elfogadjuk, tűrjük, vagy éppen egyetértünk vele. És érdemben nem teszünk semmit a változásért! Mert csak a korlátolt bunkó nem látja át (a gazember tudja, átlátja, de szándékosan nem vesz róla tudomást), hogy a gladiátorképzésből, pofák beveréséből, éppúgy nem származhatik össztársadalmi ízletes zsíros kenyér (jó sok lilahagymával!), mint a bölcselkedésnek behazudott üres locsogásból, jogászos machinációkból, hordószónoklatokból, meg narkó-inspirálta zagyva versek összetákolásából!

Kínos is, büdös is, de ez van sajnos, ez az igazság. A teljes értékű, emberhez méltó élet megéléséhez talán mégsem az az elsődleges, hogy „Vándor-Brügecsi Adalbert: Éjjel mászik ágyamba az a fránya lótetű” c. többfelvonásos hőseposzát órákon át elemezgessük, beleélve magunkat a mű szerzőjének idült morfinizmus okozta adekvát tudatonkívüli állapotába, és mindemellett kifejezzük együttérzésünket az őt ért gyerekkori traumatikus élményei miatt. És talán inkább ne a közpénzekből finanszírozzuk az ilyesmit – tartsák el a kedves „művész” urat vagy hölgyet a rajongói!

Ahogy az sem fontos, hogy Pista gyorsabban fut-e Jóskánál, vagy éppen fordítva. Ez csak azoknak fontos, akik az intellektuális korlátoltságuk –vagy kapzsiságuk – okán őszinte élvezettel tapossák, szekálják és minden más módon is buzerálják jobb sorsra érdemes embertársaikat, vagy éppen hasznot húznak mások összeugrasztásából. Személy szerint pedig a már említett Zolit, Gézát, meg Bandit legkevésbé sem a ringben bunyózva, hanem inkább a vállalati műszerosztályon szeretném látni, ahogy – bokszkesztyűk és herevédők helyett - , az éppen beszerezhető legkorszerűbb oszcilloszkópok között válogatnak, egymás között megbeszélve a különféle modellek előnyeit és hátrányait. Szépen, igényesen öltözve, hogy bárki aki látja őket, büszke legyen ezekre a jó képességű fiatalokra!

Mert ami igazán fontos, az a nagybetűs TUDÁS, és a tisztesség. Tisztesség a környezetünk, a természet, és embertársaink irányába! Nem szövegelni kell, nem verekedni kell, és – főleg nem! – a másikat letaposni, hanem művelődni, okosodni, célzottan és kiválóan dolgozni, és ennek következményeképpen emberhez méltó életet élni. MInden más egyéb, csak mellébeszélés!

Biztosan bennem van a hiba, hogy ezt így látom, de ha mégsem, akkor őszintén örülnék, ha a Kedves Polgártársak szeme kinyílna végre-valahára, és egy tisztességes paradigmaváltás lefuttatása után, végre a társadalom erőforrásainak többségét – így a közoktatást is – a természettudományok jobb megismerésére és alkalmazására  fordítanánk! Mert ez, az igazi közérdek!